Amikor az 1960-as évek elején továbbtanulásra készülődtem, igen nagy feladat volt annak eldöntése, hogy milyen pályát válasszak. A gimnáziumi éveim elég jól sikerültek, az érettségin sem volt várható valami különösebben nagy " tragédia " így viszonylag jó eséllyel számíthattam egyetemi felvételre. No igen, de melyik egyetemre? Mivel meghatározóan humán beállítottságú voltam (a reál tárgyak nem igazán tartoztak a kedvenceim közé, kínlódtam is velük eleget) kézenfekvőnek látszott a bölcsész vagy a jogi pálya felé orientálódni, sem a magyar irodalom sem a történelem felvételi nem okozott volna nekem nagy nehézséget. Ezzel szemben állt viszont szeretett és tisztelt nevelőapám példája, aki orvos volt. Mellette az orvosi pálya minden kínját és szépségét nap mint nap tapasztalhattam. Szüleim nem igen akartak beleszólni döntésembe, de az a családban mindenki előtt világos volt, hogy a fizika és biológia felvételi nekem sokszorosan nagyobb nehézséget és felvételi kockázatot jelent, mint a magyar és a történelem.

Végül választásomat nevelőapám - máig is emlékezetes - gondolata döntötte el: Azt mondta: "Lányom, azt csinálsz, amit jónak látsz, de jegyezd meg, hogy egy orvos személyiségének alapvető követelménye a humánum és a műveltség. Az irodalom, a történelem, a zene szeretete és ismerete nélkül a mindennapokat sem szakmailag, sem emberileg nem tudja átvészelni. Egy bölcsész vagy egy ügyvéd lett légyen bármilyen művelt is, nem valószínű, hogy ki tud venni egy vakbelet, világra tud segíteni egy gyermeket, vagy meg tud gyógyítani egy tüdőgyulladást. Az egyik rajtad múlik, a másikat viszont meg kell tanulni."

No, ez döntött! Gondoltam a hobbimnak élhetek életem végéig, de a gyógyítást, az embereken való ilyen típusú segítségnyújtás lehetőségét csak egyetemen tanítják. Jelentkeztem az Orvostudományi Egyetemre és felvettek!

Gyönyörű hat év következett. Nagyon élveztem a tanulmányaimat, különösen akkor, amikor már túljutottunk az első két év száraz, úgynevezett alapozó tárgyain.

"Szerencsecsillagom" még mindig velem tartott, mert az egyetem elvégzése után az ország akkori egyik legjobb belgyógyászati osztályára kerültem. Egy olyan ember tanítványa lehettem, aki hivatásának legkiválóbb mestere volt. Mi, a tanítványok mindenesetre így gondoltuk és azt hiszem többségünk így gondolja ma is. Mindent, amit mai napig a belgyógyászatról, a beteghez való szakmai hozzáállásról, a diagnosztikáról és a terápiáról tudok, akkor és ott tanultam meg úgy, hogy soha nem felejtettem el. Mesterünk követelményének nem volt könnyű megfelelni. Fiatal orvosként sokat, nagyon sokat dolgoztunk, tanultunk, kínlódtunk és féltünk tanárunktól.  Azt az egyet azonban soha nem vitattunk el tőle, hogy az ő osztályán minden a betegért történik és azért, hogy belőlünk minél jobb szakember legyen.

Néhány rendkívüli szakmai év után "Szerencsecsillagom" megelégelte a társaságomat és egy pillanat alatt elpártolt tőlem.

Egy csúf novemberi reggelen, gyógyítás közben, egyetlen másodperc alatt derült ki, hogy nekem súlyos, az életemet veszélyeztető penicillin allergiám van.  Mesterem a tőle megszokott teljes realitással és nyers őszinteséggel közölte:
"Nem akarom, hogy maga itt haljon meg az én osztályomon. Keressen munkát ott, ahol nincs penicillin!"  Abban az időben belgyógyászat penicillin nélkül? Ilyen nem létezett!

Kegyetlen hónapok után "Szerencsecsillagom" megelégelte távolmaradását és visszajött. Olyan lehetőségem kínálkozott, ami összeegyeztethető volt allergiás állapotommal és tanult szakmámról sem kellett lemondani.  Ekkor kezdtem el dolgozni a magyar egészségügyi felsőoktatásban, ahol több mint harminc boldog, szakmai és emberi sikerekben gazdag, évet töltöttem el.

Mind a mai napig sokszor gondolkozom azon, hogy talán az említett szakmai tragédiám egyúttal az igazi szerencsém is. Évtizedeken keresztül, mindennapi munkám során az orvosi szakmának nem csak egy ágába nyerhettem betekintést, hanem mindennapjaim feladatai közé tartozott, naprakészen érvelni, vitatkozni, dönteni valamennyi szakterületen. Olyan voltam ,mint egy egyszemélyes zenekar, egy muzsikus, akinek minden hangszeren kötelező tudni játszani. Gyönyörű, izgalmas és szakmai kihívásokkal teli évtizedek voltak!

Nevelőapámnak tulajdonképpen igaza lett. Nap mint nap használtam mindazt, amit a szó nemes értelmében humán beállítottságnak neveznek, de nem jöttem zavarba akkor sem, ha valaki éppen arról kérdezett, ami egy adott szakterület legégetőbb gondja volt.

Közben férjhez mentem egy jogászhoz (!), és két csodálatos gyermekem született. Fiam ügyvéd, lányom jogi végzettségű pénzügyi szakember lett. Sajnos mindkét gyermekemnek sikerült átörökítenem penicillin allergiámat.

Az utóbbi 10-12 esztendőben kezdődött el Magyarországon az a korszak, amikor egyáltalán hallani lehetett az ún. alternatív gyógyításról. Mindenféle néven suttogtak róla szakmai körökben. Volt, aki azonnal hangosan pártolta, volt aki ugyanolyan hangosan azonnal elvetette.

A magam részéről egyik táborhoz sem csatlakoztam., viszont csendesen elkezdtem mindenfelé figyelni, ahol valamit meg lehetett tudni erről a " CSODABOGÁRRÓL", a hagyományos kínai orvoslásról. Itt szeretném megjegyezni, hogy ez a "csodabogár"több mint 5000 éve létezik. Művelői gyógyítanak, képzésük igen magas fokú nemcsak a távol-keleten, hanem a nyugati kultúrákban is.

Ahogyan egyre jobban és jobban ástam bele magam a természetgyógyászat, illetve a hagyományos kínai orvoslás tanulmányozásába, úgy tárult ki előttem egy csodálatos, eddig ismeretlen világ. Ismét diák lettem! Újra egyetemre jártam! Igyekeztem megtanulni azt, amit lehet, amit pedig nem tanítottak azt szívós erőszakossággal, a megfelelő helyekről és személyektől igyekeztem elsajátítani

Lassan nyíltak ki előttem egy eddig számomra ismeretlen tudomány ajtói, mígnem egyszer csak egy fantasztikus palotába kerültem. Természetesen számtalan zárt ajtó van még előttem, de őszintén remélem, hogy kevesebb, mint mögöttem.

Amennyit segített eredeti szakmám, annyit gátolt is. Meg kellett tanulni a két orvosi kultúrát ötvözni és a két szemléletet egymás mellett használni anélkül, hogy bármelyiknek is elsőbbséget adnék a másikkal szemben.

Megint szép évek voltak. Sokat tanultam és sokat okultam. Kudarcból és sikerből egyaránt.

Családom minden tagja fanatikus drukkeremmé vált. Mindenki ott és úgy segített, ahol és ahogyan éppen a legnagyobb szükség volt rá. Mélyen hittek abban, hogy amit akarok az helyes, és abban is, hogy meg fogom valósítani. Őszinte barátaim szintén szurkoltak, a kevésbé őszinték nem annyira.

Az eredmény: a rendelőm, a folyamatosan és gyönyörűen gyógyuló betegeim és a mindennapok apró sikerei. Visszakaptam a gyógyítás lehetőségének örömét! Ennél nagyobb szakmai boldogság nem érhet egy olyan embert, aki ebbe az érzésbe már egyszer belekóstolt, majd hirtelen elvesztette és most újra visszakapta azt.

Köszönet mindezért a családomnak, barátaimnak, tanítóimnak és a bennem bízó pacienseimnek.
 

Lap tetejére